Tinktúra a férgek csillárjaival

Megtanulta, hogy az életén átimbolygó dolgok két csoportba sorozhatók; a nagyobbik neve: mink, a kisebbiké: mások. Ennek a világnak a dolgait éppúgy nem kellett megismernie, mint az ujjait vagy a haja színét.

II. A próbahangverseny

Ha voltak is, nem tartoztak rá. Mindent elhitt volna, csak azt nem, hogy e titokzatos mondásokba modern gyógymódok a férgek felnőtteknél ő értelmének is lehet bejárása. Hiába igazodtak a legbarátkozóbb mosolyba az udvarukba vetődő vénasszonyok orcaráncai, Zoltánt oda nem békítették a szoknyájukhoz. Pedig milyen mézszálvékony hangot csurdítottak a löttyedt bőrlebenyekkel fölgirlandozott torkukból.

Miféle távoli értelem beszél ezekből a jövevényekből? Mit forralnak sárga homlokuk mögött?

Második rész

Miért dörgölőznek az ő világához, amely oly biztos egyformasággal hullámzott a szülei ágya közé toldott vasalódeszka s a kút melletti farakás egymásra hányt törzsei és tönkjei közt? Úgy érezte, egy életen át meglesz nélkülük. Az udvar volt a világ fontosabbik és elegendő fele; ami azon túl van, szembogártágító, valószínűtlen bizonytalanság.

Nem mintha az udvar kutya omlasztotta, sulykolt földkerítésén belül minden biztos és megnyugtató lett volna.

A kezelés hidrogén-peroxiddal Neumyvakin professzor módszerével

A koca például már majdnem betolakodószámba ment. Egész nap nem látta, s este zajos és tinktúra a férgek csillárjaival társaságban tért haza; a kapu előtt leszakadt a kondából, türelmetlen, györgy-györgy-kiáltással fordult tinktúra a férgek csillárjaival udvarra, nem nézett sem istent, sem embert, Zoltánt is fellökte, ha éhsége és a vályú közé került.

A kotlós viszont soká takargatta a természetét, csendes és nyugodt volt, mint egy vándorló bokor, de egyszer csak szétvetette a szárnyát, csapta a port, Zoltánnak rohant, s a meztelen lábába csípett. Azóta kerülte őt, akárcsak a kapu előtt porfürdőző fehér madarakat, akikhez elég volt közelíteni, s egymás után föltápászkodtak, előretolták a nyakukat, de nagyon előre, mintha kétszer olyan hosszú nyakra lett volna szükségük, hogy ijesztő S-betűjüket kisziszeghessék.

Pepito és Pepita

E kiszámíthatatlan lények közt még Bodri volt a legmegbízhatóbb. Odasunyt a lábtörlővas mellé, feje mozdulatlan maradt, csak erőltetetten forgó szemei követték Zoltán útjait. Ha a közelébe ért, fölállt, megcsóválta a farkát, szája jóízűn szétleffedt, olyan volt, mint a rendelkezést váró jobbágyhűség, de mihelyt Zoltán kiért abból a körből, amelyen belül Bodri lojalitása szolgálatkészséggé borzolódott, újra lehasalt, maga elé rakta a mancsát, ráütötte a fejét, s csak akkor vakkant föl, ha idegenek erőltették a nehezen járó kiskaput.

Bodri idegengyűlöletében Zoltán a maga érzései harcosabb bátyjára ismert, s hálás volt érte a kivénhedt kutyának.

Ha magasból jöttek, s a túlérettség verte le őket, egyetlen vörös folttá tottyantak, mintha egy óriás permetezte volna gömbölyű vércseppjeit, de ha a fa alján üzekedő szelek fricskázták le, egészben értek le, s Zoltán is szüretelhetett.

De azért a fa sem volt egyszerű és áttekinthető.

Emberi színjáték

Ha alá állt, ágakat és leveleket látott, amelyek egymást tiporva tolongtak fölfelé, egész a napig; ha oldalról kandított rá, beleveszett a háztetőbe, az égbe, s Zoltán nem tudta, hol kezdődik az egyik, hol végződik a másik.

Titokzatos volt a fa is, mint a kút.

A kút lefelé volt végtelen, a fa fölfelé. De vannak dolgok, amelyek előrefelé beláthatatlanok. Ki jutott tovább a pincegrádicsnál, ki ismeri a szerszámkamra mélyét, s mi van az almaleheletű első szoba küszöbén túl?

Reflux és Gyomorégés ellen, 7 egyszerű megoldás

Minden tárgynak volt valami titka, amelyet csak fortéllyal lehetett kiszedni belőle. A mozsár hangos zokogással törte a cukrot és a mákot, a fa alatti tuskóban élin állt a fejsze, egy sarkán libegett, és nem zuhant le. Mert Zoltán nem a fájdalomtól félt, csak a veszedelemtől.

Hogyan kell a hidrogén-peroxidot beépíteni a Neumyvakinba?

A kés sebzett, ha hozzányúlt, de nem egyenesedett föl az asztalon, és nem ugrott Zoltánnak. Viszont a tornác oszlopai közt fészkelő fecskepár sose bántotta őt, de ki-kisurrantak a nádfödél alól, váratlan és nyugtalan íveket írtak a levegőbe, volt bennük valami kiszámíthatatlan.

A fecskéket nem szerette. Ez a két hatalmas ember ölelte eggyé az udvart és a házat, ők terelték ólba a kocát, ők vágták el a csirke nyakát, ők védték meg a kerítést a szomszéd Pista tornászgyakorlatai ellen, elhessegették a gúnárt, ha Zoltán ingébe kapott, az ő kiáltásukra még Bodri is előveszi az ifjabbik inát, és kolonczötyögtetve szalad, parancs-lesni; az utca prémsipkásai is meglassítanak a kapu előtt, hogy minél érthetőbbet köszönhessenek nekik.

A kiáltás nehezére esett, nem úgy, mint a Gulyás Pista anyjának, aki levestálaláskor az egész utcát fölverte a csavargó fiáért.

Nem volt már fiatal a Zoltán édesanyja, az ő nyakáról is hosszú bőrlebenyek lógtak, a keze inas-bogas volt, a lúg kipattogtatta, s halántéka gödriben fehéren csillant meg az idő. Tinktúra a férgek csillárjaival úgy hitte, érti őt: ő darált kukoricát a csibéknek, meghámozta a krumplit, föltette az ebédet, enni adott neki, lefektette és megimádkoztatta. Rendezett és ellenőrizhető volt.

Amit csinált, rögtön gyümölcsözött; amit mondott, annak gyakorlati s szemmel látható jelentősége volt. Talán ezért dobta őt félre a képzelete mint fölpusztított dobozt, míg a másik háziisten felé a titokzatosság lidérctánca vonta.

Az oxigén hiánya tele van

Ha haragudott, egy kanállal gesztikulált, s pirosabbra szította magát a tűzhelyajtó kicsapó lángjánál; ha meg jókedve volt, egy tinktúra a férgek csillárjaival kukoricát zsurmolgatott, nevetgélve mesélt történeteket, amiket az asszony megadó, messze meredő szemmel hallgatott. Nem volt rá mosolya, ellenvetése, véleménye, de azért fontosnak tarthatta, amit az ura beszélt, mert olykor összevágta már a baromfiaknak a csalánt, mégsem ment ki, késsel a kezében várta, hogy édesapám befejezze a mondókáját.

Zoltán különösen az anyján át érezte az apja jelentőségét.

A disznó még nem kapott korpát! Mi lesz azzal a vacsorával? Máskor viszont megakasztotta dolgában az asszonyt.

I. A három nyúl legendája

Odakacsmargott mellé, a derekára tette a kezét. Titokzatos ember volt a Zoltán apja, titokzatosabb, mint a kút vagy a cséplőgép, amely nyaranta a Gulyásék telkén zakatolt. Zoltán nem látta át az ügyeit; de mindaz, amit tapasztalt, határtalan fontosságát bizonyította. A kerítésen túli és kerítésen inneni dolgok egytől egyig őbenne futottak össze.